Gyerekek...kamaszok, mint az én gyerekem is... még előttük volt az élet...de sokuknak hirtelen véget ért. 

Megfoghatatlan, elképzelhetetlen, szörnyű nagy fájdalom még olvasni is. 

A szülők, testvérek, nagyszülők, tanárok, barátok és ismerősök fájdalma nyilván szintén megfogalmazhatatlan, így nem is próbálom meg szavakba önteni, mert úgysem tudnám. 

A túlélő diákok feltehetően  hónapokkal később - vagy akkor sem - tudják majd valahogyan feldolgozni a történteket, bízzunk benne, hogy maradandó lelki sérülés nélkül. 

Nem tudtam elmenni a hír mellett, nekem is van egy 16 éves gyermekem. 

Féltem őt, persze nem betegesen...de nagyon.

 Itt ül velem a meleg szobában , kanalazzuk a levest együtt az asztalnál, majd egyszer csak megszólal: kortársaim, magyar  gyerekek soha többé nem esznek már levest...de mást semmm, a..kik ott haltak meg.... a buszon... de már zokog és mindannyian sírunk, szinte beleremeg az asztal. 

A golden retriever kutyánk is hirtelen felugrik és zaklatottan rohangál keresve simogatásunkat, mert érzi, hogy valami baj van. Megnyugtatjuk, hüppögve ugyan, de sikerül.

Keserű nevetés ül ki az arcomon, mert a kisfiam arcán a könnyekkel felragadt egy darab répa. Szólok neki, hogy szedje már le onnan...

Folytatjuk az ebédet...a férjem szótlanul mécseseket hoz az asztalra, majd szinte bömböl, mint egy kis gyerek, ahogyan meggyújtja azokat. Felállunk mi is az asztaltól  a kamasz  langaléta  fiammal, mindketten egy öleléssel indulunk a férjem felé, míg egyszer csak azt érezzük, hogy mindhárman összefonódtunk, keressük egymás tekintetét, szótlanul konstatáljuk, hogy itt vagyunk. Az erős szorítás lassan enged, majd visszaülünk az asztalhoz és próbáljuk elfogyasztani a mai ebédünket...amikor csapódik az ajtó és a lányom hangját hallom, hogy : ne haragudjatok, azért késtem, mert egyszerűen nem tudtam eljönni korábban,  bőgtünk Julival, meg a tesójával, amióta csak felkeltünk...Bella azzal ébresztett bennünket, hogy egy buszbalesetben ...közbeszólunk ekkor egyszerre mindhárman: igen, tudjuk... gyere itt is bőghetsz velünk tovább!  Próbálom kicsit viccesen vázolni a tényeket, mire számíthat itthon.

Mintha megnyugodtunk volna mindannyian, jó is volt, hogy a lányom érkezése megszakította ezt a mai furcsa ebédet, így  folytatjuk .  

Szó nélkül eszünk tovább, furcsa  a csend. Máskor mindig beszélgetünk az asztalnál, hosszasan ücsörgünk, ha időnk engedi. Ez alkalommal fel sem merek nézni a tányéromból, mert már érzem, hogy könny szökik a szemembe. Hirtelen ránézek a velem szemben ülő lányomra, aki már hangosan zokog...szinte egyszerre az öccsével és a férjemmel együtt. 

Ne sírjatok már! - mondom én, majd így folytatom: örüljünk, hogy itt lehetünk együtt . Erre a 16 éves fiam így reagál: sok család ezt ma nem mondhatja, mert a gyereküket veszítették el, ó basszus, ez tényleg borzasztó! Nagy ölelést kérek! 

Megöleltük egymást, pityeregtünk és mindenféle teóriákat gyártottunk, hogy szerintünk hogyan kéne segíteni a családoknak...ám hamarosan rájöttünk, hogy tehetetlenek vagyunk, nincs olyan erő vagy hatalom vagy bármilyen együtt érző gondolat, ami akár egy kicsit is  enyhíteni tudná a hozzátartozók mérhetetlen nagy fájdalmát. 

Minket rettenetesen megrázott a baleset híre, a képek,  a borzasztó valóság. 

Csak remélni tudom, hogy nem vagyunk egyedül ezekkel az érzésekkel. Nem szégyellem a könnyeinket, bárcsak ezek az érzelmek bármilyen varázserővel bírnának és visszaforgathatnák az idő kerekét...tudom, hogy lehetetlent kívánok.

Ám talán az  egy valós kívánság lehet, hogy vigyázzunk egymásra, szeretteinkre, gyermekeinkre a nap minden percében, mert nem kell ilyen tragédiának történnie ahhoz, hogy csak úgy megöleljük egymást...hiszen nem tudjuk, hogy mikor lesz ez az utolsó ölelés...